Emlékező összeállításunkban pályatársak, kollégák tanítványok személyes hangú írásai, gondolatai alapján idézzük fel dr. Orosz Gábor alakját.
Bottal járt, de ragaszkodott hozzá, hogy a nagyerdei parkon keresztül menjen be az egyetemre. Mozogni akart, ott lenni, bekapcsolódni. Nem vezetni szeretett, hanem együtt működni, együtt gondolkodni, együtt kutatni. Kedvenc témája Prohászka Lajos volt, érte sokszor járt Budapestre, az ELTE könyvtárába kéziratért. Sok munkával, alapos jegyzetekkel és egy gondos tanulmánnyal kiegészítve rendezte sajtó alá Prohászka egyetemi előadásait az európai ókorról és középkorról.
Ízig-vérig tanár volt, és az maradt különféle vezetői beosztásában is (Nyíregyháza, Debrecen). Nem tudott és nem is akart utasítani, inkább nevelni és tanítani. Mérges volt, ha valaki - tanítványa, kollégája - felületes megjegyzéseket tett olyasmiről, ami tudni való lett volna. A pedagógiáról is történész fejjel nyilatkozott, kimérten és távolságtartón. Nem sodorták el divatok - értékeket őrzött.
Amikor az egyetem - az ő segítségével - fölkérte az utódját, önként mondott le a tanszékvezetésről. S nem járult hozzá, hogy portéját az elődei arcképcsarnokához hozzátegyék. Tartott tőle, hogy egy lomtalanításkor arcképét - emlékével együtt - leselejtezik.
Nyugalomba vonulása után Budapestre költözött, közelebb a családjához. Velük érezte igazán jól magát, unokáit iskolába kísérve, értük menve, rájuk vigyázva. Egy-egy tanszéki eseményre meg-megjelent, de mind ritkábban. Maradtak a kölcsönös üdvözletek és ünnepi jókívánságok.
84 éves korában ment el, csöndben, ahogy jött, ahogy élt. Visszaakaszthatjuk a képedet, Gábor - ha nem bánod. Vigyázni fogunk rá.
(Prof. emer. Kozma Tamás)
------------------------------------------------
A neveléstudománnyal az elmúlt évtizedekben megismerkedőknek létezik egy különös, informális csoportja, akik egymás között úgy hívják magukat: mi „Orosz-gyerekek” vagyunk. Egy olyan nehezen, ugyanakkor paradox módon könnyen azonosítható társaságot alkotunk, amely jellemzőinek felderítése a csoportpszichológia kutatói számára nagyszerű, ám fogós feladat lenne. E társaságnak nincs hivatalos tagsági viszonya, nem azonos, még csak nem is közeli életkorúak – egyes tagjainkat évtizedek választhatnak el egymástól -, sőt tagjaink jó része nem is ismeri egymást személyesen. Egyetlen közös jellemző köt össze bennünket: életünk hosszabb-rövidebb ideje alatt találkoztunk egy tanáremberrel – az összetett szó mindkét eleme nyomatékot kap, és szándékosan nem felsőoktatási kategóriákat használok -, aki össze nem téveszthető hatást gyakorol ránk. A jelen idő sem véletlen: akire hatást gyakorolt bármikor, annak ez ma is iránytű.
Orosz Gábor bonyolult ember. Aki hallgatta előadásait, írt hozzá dolgozatot – főleg szakdolgozatot -, aki vizsgázott nála, az tudja, hogy mindig tudott még kérdezni, hozzátenni egy szempontot az „írásműhöz”, belejavítani, kihúzni, átértelmezni, új szempont szerint megvilágítani valamit. Az ő füle hallatára és szeme előtt nem jelenhet meg és nem hangozhat el bármi, bárhogyan. Nem kerüli el semmi részlet és pontatlanság a figyelmét.
Orosz Gábor egyszerű ember a szó legnemesebb értelmében. Érzékeny, másokra figyelő, kiszámítható és - játsszunk a szavakkal - akire mindig lehet számítani. Mindenkire és mindenre – mindenre is mondaná a székely – figyel és emlékszik. Hónapokkal később visszakérdez emberekre, akikkel egyszer találkozott, de emlékezete szerint nehéz helyzetben vannak, lehet-e segíteni rajtuk. Leiskolázott emberségből, amikor egyszer – akkor még ösztönösen idegenkedtem a hajléktalanoktól – együtt mentünk be a Debreceni Egyetemre, és a főépület előtti parkban „tartózkodó” hajléktalanokkal parolázva kedélyesen váltott néhány szót velük. Többet tett, mintha csak pénzt adott volna: emberszámba vette őket, pillanatok alatt eltüntetve egy leküzdhetetlennek tűnő távolságot. Orosz Gábor – miként Máté evangélista szavai - „igen”-je igen, „nem”-je nem. Nem beszéli túl a dolgokat: mi „Orosz-gyerekek” ismerjük jellegzetes kézlegyintését, mellyel 5-10 oldal szakmai szöveget vagy jó néhány perces magyarázatot takarít meg, foglal össze. Legendás mondata bizonyos emberek jellemzésére: „…olyan, amilyen…”.
Orosz Gábort 15 éve ismerem. Szakdolgozati témaként befejezhettem kutatásait a nyíregyházi evangélikus tanítóképző történetéről – óriási megtiszteltetés és felelősség volt számomra. Javasolta, hogy szülessen belőle tanulmánykötet[1] – mester és tanítvány együtt. A könyv kiadása, az anyagi források összegyűjtése és a terjesztés rám hárult, de segített. Mindig megmondta, hogy melyik ajtón kell bemennem: ott kit fogok találni, mire figyeljek, mit mondjak, mit kerüljek el. Egyetemi oktatómból mentorommá, később – ha mondhatom így - atyai barátommá is vált. Tudása, szelleme, segítőkészsége – a rakoncátlankodó testtel egyre többször összeütközve - töretlen. Ezen időszakban írom mestertanári pályázatomat, amihez érdemi ajánlást foglalt össze, egyben kíváncsian vizsgálta a mai pedagógus-minősítési rendszer részleteit.
Nem Orosz Gábor tudományos pályafutását, eredményeit foglalom össze. Erre nem én vagyok hivatott. Nem Orosz Gábor emberi nagyságát akarom méltatni – na jó egy kicsit -, mert erre neki nincs szüksége. Köszönetet szeretnék mondani neki – az „Orosz gyerekek” nevében is – mindenért, az igenekért és a nemekért is. Nekünk volt-van szükségünk rá, úgy ahogy van, a teljes emberre. (Ez is az ő mondása: egyik kiállítás-megnyitóm során írta a vendégkönyvembe: „mindig a teljes ember nyilvánul meg – most is!”)
Az Ő jelzőjével búcsúzom most tőle... Éljen, éljen Tanár Úr!
(Csoma József, középiskolai tanár, Nyíregyháza - Részlet egy születésnapi köszöntőből)
--------------------------------------------------
Orosz Gábor Tanár Úr azon kevesek egyike volt, akiktől a legtöbbet tanultam az egyetemen töltött négy évtizedem alatt.
Csodáltam határtalan életigenlését és azt a mosolygós iróniáját, amivel az élet legnehezebb pillanatain is átlendítette magát. Amikor az 50-es éveiben történt súlyos balesetéből a több hónapos kórházi kezelés után úgy-ahogy felépülve, bottal járva, lefogyva, megviselten újra munkába állt, példaértékűnek éreztem azt a bölcs humorát, ahogy a helyzetét kezelte. Kuncogva mesélte például, hogy az új életében az a jó, hogy a villamoson azonnal átadják neki a helyet, és az ellenőrök sose kérnek tőle jegyet, mert ránézve senki nem gondolná, hogy még 60 éves sincs…
Csodáltam nagy tudását, széleskörű műveltségét, kiemelten is a klasszikus kultúrában való jártasságát. Mindig, mindenről tudott újat, érdekeset, egyedit mondani, vagy valami tanulságosat hozzáfűzni. Azt gondolom, engem kedvelt – és erre nagyon büszke vagyok! -, mert bár az elmúlt években – sajnos – személyesen már nem találkoztunk, de e-mailben, és a közösségi média felületén folyamatosan tartotta velem a kapcsolatot. A facebookos poszjaimhoz írt commentjei és az ünnepnapok apropóján küldött üzenetei révén – idővel, térrel dacolva – állandóan a közelemben éreztem.
Úgy hiszem, egy ideje már készült a Nagy Útra. Egyik nekem írt levelét így zárta:"Sajnos, egyre inkább csak gondolatban cselekszem, élek – talán mások, és az Ön jó emlékezetében is."
Drága Tanár Úr! Igen! Él és élni fog! Sokunk, nagyon sokunk emlékezetében...
(Kozmáné Sike Emese, főkönyvtáros)
---------------------------------------------
Pontosan 20 évvel ezelőtt ismerhettem meg, hihetetlen tisztelet, szenvedély, és egy különleges hangulat járta àt, előadásait, szemináriumait. Minden egyes szavát, gondolatát lelkesen hallgattuk társaimmal, különleges érzés volt akárcsak az egyetem területèn látni, megállni vele beszélgetni, mindig volt egy kedves és bölcs gondolata! Igazi pedagógus volt, melyet saját bőrömön érezhettem, néhány mondatával azonnal a helyes útra terelt, az első vizsga alkalmával pedig megtanította egy örök életre mi is a pedagógia és hogyan lehet motiválni…Büszke vagyok, hogy ismerhettem!
(Széles Szabolcs , volt pedagógia szakos hallgató)
--------------------------------------------------
Nekem "csak" a főiskolai órák maradtak, de azok mélyen bennem élnek. Sose felejtettem el Őt, Életmesterem lett, bár nem tudott róla. Mindent köszönök, Tanár úr!
(Sóron Ildikó, volt tanítvány)
------------------------------------------------------
Nála kezdtem el írni szakdolgozatom, mielőtt nyugdíjba ment. Mindig volt hozzám néha kemény, de mindig építő jellegű kritikája. Megértően egyszer így szólt, mikor együtt mentünk ki a Nagyállomásra és vártuk a vonatot, amivel elutazott:
"Tamás, önben több van (bevallom, kételkedtem benne, magamban még inkább), de még fiatal, heves természetű. De majd elmúlik mindkettő, nem baj, így van ez rendjén..."
(Bódor Tamás, volt pedagógia szakos hallgató)